Mondanom sem kell, egy új alapanyag, egy új szín mindig beindítja a fantáziám. Általában rengeteg ideig nézem, kutatom a boltokat és a kedvenc Francia boltom kívánságlistáját is előszeretettel bővítem napról napra, hiszen mindig van mit felfedezni.

Előfordul, hogy egy- egy ékszerhez csupán limitált darabszámban találok hozzávalót, de sokszor épp ez adja az egyediségét, a különlegességét a Csilla Papp ékszereknek.

Kétségtelenül közrejátszanak az őszi falevelek, vagy egy csodás napsütéses nyári reggel is abban, hogy csak úgy cikázzanak az ötletek a fejemben, de bármilyen hihetetlen, a tél, még ha a színek ilyenkor téli álmot alszanak is, igazán inspiráló tud lenni, mert az ember valahogy annyi érzelmet halmoz fel legbelül, és annyira igyekszik melegséget teremteni önmagában és kívül is, hogy végül rabul ejti az alkotás szabadsága.

ihlet és alkotás

Minden hangulat művészet és minden művészet szabadság. A tudás szabadsága, egy bizonyosságé, ami felszabadít. Például a főzés művészetének szabadsága nemcsak az alapanyagok harmóniájában, az ízek összeillesztésében rejlik, hanem azokban az emlékekben, érzésekben, hangulatokban is, amelyet egy- egy étel íze képes kiváltani belőlünk. Erről szól például a Lecsó című mesében is az a pillanat, amikor az ételkritikus egyetlen falattól újra kisgyermekké válik. Emlékeztek, ugye?

Vagy amikor zenét hallgatunk és a százszor meghallgatott dallam még mindig képes libabőrt csalni a karunkra. Egy vers, egy illat, egy film, a rongyosra hordott kedvenc ruhánk vagy cipőnk és az ékszerünk is mind- mind egy tükör önmagunkba, az emlékeinkbe, az érzéseinkbe. Ez az, ami igazán inspirál, mert ezeket a pillanatokat igyekszem megragadni az ékszerekben.

Belinkelem ide az egyik kedvenc koncertfelvételem. Ha van kedvetek, és időtök engedi, hallgassátok meg. Talán ti is beleszerettek.

És végül egyik kedvenc versem:

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                                               hűs tenyeredben.